*
Két év telt el azóta, hogy a park magába zárta
a két magányos párbeszédét. Az alacsonyabb férfi egyedül bandukolt
az ösvényen. Gyönyörű, egyedi öltönye lágyan omlott kisportolt
alakjára. Elpusztíthatatlanul egészségesnek tűnő, magabiztos
tartása sikerről, temérdek sikerről árulkodott.
-Késtél – hányta a hirtelen felbukkanó magasabb
szemére.
-Tudom – törődött „tudom” volt ez. Megtört,
hajlott tartása kemény közelmúltat sugallt. A másik láthatóan
élvezte fölényét. Ki akarta használni előnyét; az elmúlt évek
sikerei kegyetlenné és magabiztossá tették:
-Na? – bökte oda.
-Mi na?
-Eltelt két év. Itt vagyok, vagyonom, sikerem
szinte korlátlan.
-Igen? – maró gúnyt hallatszott ki a magasabb
hanglejtéséből. A másik lassan elindult, meg se várva, hogy
követi-e. Hozzá volt szokva, hogy ő a világ közepe. Ő megy elől, s
csatlósok hada követi pincsikutyaként.
De a magas nem mozdult. Nem hatott rá a szép
öltönybe bujtatott talmi külcsín.
-Eltelt a két év – fordult meg a másik.
Bosszantotta, hogy nem hat a fölény. Elszokott már ettől. Senki,
tényleg senki nem merte volna ezt megtenni.
-Igen. Eltelt. És? – hidegen koppantak a
szavai, s még mindig nem mozdult.
-Nem emlékszel? … Nem emlékszel miben
állapodtunk meg? Én megtettem, mélyen vagyok. Barátokon, rokonokon,
üzletfeleken gázoltam át és volt, hogy még jól is esett. Nincs már
körülöttem senki és semmi – gúnyos mosoly bujkált a simára
borotvált, arcszesztől fénylő arcon. – Semmi.
-Tényleg? – ezek a kurta gúnytüskék roppantmód
bosszantották az alacsonyabbat. – És a szolgák, talpnyalók
hada?
-Pénzt várnak és rettegnek.
-Tehát mégis van valamid. Vagyonod, amibe
kapaszkodhatsz. Amiből bármit megvehetsz. Szerelmet, megbecsülést,
még ha az álságos is. Mindent – most a magasra rajzolódott ki a
gúny mosolya. – Megmondtam, ha már nincs lejjebb, ha már nem
lehetsz mélyebben…
-Igaz barátok, társak nélkül… – motyogta –
Ember nem lehet meg nélkülük…
-Dehogynem. Mondtam, veszíts el mindent,
süllyedj mélyre…
Az öltönyös csak állt és nézte a másik hűlt
helyét. A park együtt érzően hallgatott, körbeölelve a gyönyörű
egyedi öltönyt, s benne a kisportolt, elpusztíthatatlanul
egészségesnek tűnő alakot.
*
Nem több, mint fél év telt el az előző
találkozás óta. Az alacsony ismét ott állt a parkban. Megtörten,
olcsó harmadosztályú ballonkabátban támaszkodott egy
villanyoszlopnak. Korán jött, s a korai télben fázósan toporgott,
dörzsölgetve ujjatlan kesztyűbe bujtatott kezeit. Valahol a
távolban egy harang 19 órát harangozott, amikor megérkezett a
magas.
-Szervusz ember, látom,
továbbléptél.
-Igen, ördög, továbbléptem – reményvesztett
volt ez a hang, mint minek gazdája már mindenen túl van. Mint, aki
már mindent látott.
-Semmi vagyon.
-Nincs, elvesztettem mindent. Elherdáltam
házat, autót, munkát … fél év. Ennyi kellett.
-Talpnyalók, szolgák?
-Nincs, ördög, senki sincs.
-Alakul. Barátok? Család?
-Barátaim eddig se voltak, de a feleségem
kitart még.
-Hát alakul, – ismételte meg az ördög – de
akkor még mindig van lejjebb.
-Ne szórakozz! Egy pékségben kapok néha-néha
alkalmilag munkát…
-És a feleséged? Ő még melletted van. Valaki,
akibe kapaszkodhatsz. Aki fent tart.
-Jól van, ördög, de ne feledd, mit
ígértél.
Az ember nem vette észre az ördög szemében
felcsillanó kegyetlenség apró lángját.
*
Újabb fél év. Az ember nézte a park sövényeit.
Három éve kötött alkut az ördöggel. Három év alatt hatalmas vagyont
szerzett, átgázolva mindenen és mindenkin. Három év és elvesztett
mindent és mindenkit. Mostanra semmije sem volt, gyakorló
alkoholista lett, végül a felesége is elhagyta, cigiért és ételért
dolgozott egy gazdánál, akinek sertéshizlaldája volt. Az emberek
elhúzódtak mellőle, oly mélyen ívódott egyetlen ruhájába a
disznószag.
Az ördög jó húsz méterről somolyogva figyelte.
Állt, nézte az embert, majd hátat fordított neki és felszívódott a
bokrok között. Az ember még két órát várt. Percről-percre hunyt ki
benne a remény, ami – figyelembe véve, hogy két órát várt – igen
tetemes lehetett. Végül a nyolcadik cigi után dühösen hajította el
az üres dobozt, s szidta magát, hogy engedett az ördög
kísértésének. Három év az életéből – ennyit ígért az ördögnek. Az
emberi élet mélypontja 3 év alatt. Cserébe az ördög teljesíti egy
kívánságát.
-Egy kívánság, csak ennyi – borgőz csapta meg
az orrát, amiről ellenállhatatlan vágy ébredt benne egy pohárka
után. – Csak egy!!! – üvöltötte bele az estébe. – Hallod? CSAK EGY!
MEGÍGÉRTED!
*
Az eltelt két évben fél évente egy borzalmasan
szánalmas csavargó jelent meg a parkban. Vörös szemei égtek,
mocskos kezei remegve sodorták újságpapírba az olcsó dohányt.
Magában motyogott, s mindenkit megszólítva, vádaskodva támadt az
emberekre. Amikor elég közel ért valakihez ahhoz, hogy a borgőz
buboréka megrepedtjen, felismerés hasított belé. Keresett valakit.
Minden emberben egy valakit keresett.
*
Aztán egy nap az Ember egy határozott, nehéz
kezet érzett a vállán.
Az Ördög volt.
-Na? Elérted a mélypontot, ember?
A ködös szemek erős késéssel kezdtek
kitisztulni. Az Ember felismerte az Ördögöt.
-Eljöttél? – nyögte.
-Igen, ember, eljöttem. Elérted a
mélypontot?
-Már az sem érdekel – fordult el az
ember.
-Emlékszel miben állapodtunk meg, öt
éve?
-Igen, de átvertél.
Egy emberi roncs állt a fess, jóképű alak
előtt. A magas gúnyosan nézett le rá:
-De most itt vagyok. Mi a
kívánságod?
Az ember nem hitt a fülének. Hát mégis? Az
ördög állja a szavát?
-Ember szeretnék lenni. Visszakapni az életem.
Egyszerű hétköznapi boldogságot. Biztos mindennapokat. Semmi
más.
-Ennyi?
-Igen, csak ennyi. Volt időm meggondolni.
Ezeregy dolgot kiálmodtam magamból. De most már csak
ennyi.
-Rendben – szólt az ördög és
elillant.
*
Fél év. Újabb hat hónap telt el, s a mocskos
csavargó, akit a parkban láttunk utoljára, aki engedett az Ördög
kísértésének, meghalt egy aluljáróban
-Pedig megígérte – lehelte utolsó erejével,
mielőtt félrebillent a feje…